Szavak, tettek, gondolatok...
Évek, hetek és hónapok.
Fáj veled, fáj nélküled
Más karjában látni…
Ettől megveszek.
Keserűen gondolok mindenre
Mindenkire, haragszom
Az életre, az évekre.
Nem tudom elfogadni
Ami most van, soha
Nem mondok le rólad
Holtomiglan, holtodiglan.
Én már nem tudom, mit
Akar az élet, miért büntet,
És szenvedtet kettőnket?
Veled menne, de
Nélküled, nem megy.
Ha szeretsz, ha szeretni akarsz
Akkor csak engem, csak én legyek
Csak rám vágyj, csak engem láss
És higgy bennem, és érezz,
ne szavaim figyeld!!!
Velem, akarj élni, és ne mással
Engem ölelj, csókolj vad szenvedéllyel.
Ne kergess egy árnyat.
Hűvös szél borzongatja a bőrömet. Ez fáj. Olyan érzés, mintha valaki simogatna, és én nem érdemlek ilyen kedves gesztust.
Boldog akarok lenni, de nem megy, és soha nem is fog. Nem félek attól, hogy holnap meghalok, mert tudom, hogy vagyok olyan kurva szerencsétlen, hogy ez sosem fog bekövetkezni, és ezért csak ülök, és bámulom a kis folyót, ami valahova messzire megy, már évezredek óta, nyugodtan, ráérősen, szenvtelenül.
Furcsa gondolatok járnak a fejemben, s valahogy ezek egyáltalán nem vidámak. Pedig nem lenne mitől félnem. Élhetnék boldogan, úgy, ahogy mindig is akartam.
És most mégsem akarom. Most csak egy valamit, illetve valakit akarok, de őt sosem kaphatom meg, mert ő sokkal jobb nálam. Mit képzelek? Hogy egy olyan pasi, mint ő, szerethet egy olyat, mint én?
De ha tudom ezt, ha nem, nem bírom őt kiverni a fejemből, és minden percben rá gondolok. És mindenről ő jut eszembe, még a szélről is. Ő is olyan kiszámíthatatlan, mint a szél, olyan, viharos, és mégis olyan simogató. Aztán itt ez a folyó. Ez a folyó is olyan, mint Ő: lélegzetelállító, bámulatos, vad, dacos,intelligens.
Sóhajtok, és belekortyolok a boromba.
Miért szeretlek ennyire? Miért nem tudlak elfelejteni, azok után, ami kettőnk közt történt? Hiszen te is oly könnyen tovább léptél. Élsz, járod az utad és ha egyszer-egyszer találkozunk, rám mosolyogsz, és olyan kedvesen beszélsz velem.
Mintha sosem történt volna semmi köztünk.
És megbánt ezzel. Persze ő ezt nem láthatja, mégis amikor hazatérek, kiülök ide a kis folyó partjára, a kezemben egy pohár jóízű borral, és csak bámulok, és rá gondolok.
Félelmetes. De ez vagyok én, és nem tudok szabadulni az érzéseimtől.
Felhorkantok magamban. Ha ilyesmit hallanának a barátaim velem kapcsolatban, halálra nevetnék magukat. Még nekem is nehéz ellenállni a késztetésnek, hogy fel ne nevessek, bár tudom, hogy az sem lenne szívből jövő, felszabadult nevetés, mint általában, amikor nevetek.
Rájöttem már erre: egyszerűen nem szeretek - nem is tudok nevetni..Lehet, hogy megbánt, hogy fájnak a szavai, de mégis meg tud nevettetni, jobb kedvre tud deríteni.
Ő ilyen. Egyszerűen mindenkiben megtalálja a jót, és foglalkozik az emberekkel.
Azért is szeretem még mindig annyira, mert ennyire jó és tiszta.
Ó, bár itt lennél!
