Lépj be a képen át...
Fiú:-Elmegyek...
Lány:- Jó, de előtte mondani szeretnék valamit...
- Mit?
- Egy valamit tudnod kell.... tudnod kell, hogy én szívem minden szeretetével szerettelek....
- Kérlek ne sírj...
- Tudnod kell, hogy senkinek a helyét nem lehet elfoglalni. Tudnod, kell, hogy keresni foglak egyszer...
- Ne keress.
-... de ha már nem bírom tovább utánad megyek.
- Nem szabad.
- de igen...
- Nem fogsz megtalálni.
-..... ne hagyj el. Szükségem van rád.
- Most kilépek.....és NEM JÖVÖK TÖBBET!
- Egyre még megkérhetlek?
-?
- Halkan csukd be a virtuális ajtót. Nesztelenül hagyd el az életem. Hagy higgyem még egy kis ideig, hogy itt vagy velem...
Csak álltam némán a virtuális ajtó előtt, és vártam.. vártam valakire, aki már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem, hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem, hogy rohant az idő. Mégsem jött senki. Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól, egyre messzebb kerültem, és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt, megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül állt félre, megértette, hogy csupán az emlékeiben fogja újra látni a nyíló ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát, de a szívem egy része még mindig vár, csak vár, ott, a régi kopottas ajtónál.
Csak álltam némán a virtuális ajtó előtt, és vártam.. vártam valakire, aki már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem, hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem, hogy rohant az idő. Mégsem jött senki. Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól, egyre messzebb kerültem, és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt, megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül állt félre, megértette, hogy csupán az emlékeiben fogja újra látni a nyíló ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát, de a szívem egy része még mindig vár, csak vár, ott, a régi kopottas ajtónál.
Minden reggel, minden este egyhangúan telik el, Rád gondolok és a Te gondolatod altat el.... Hirtelen jött, mint egy villámcsapás. Korábban nevettem ezen a hasonlaton, de csak mert nem tudtam, mit jelent. Korábban is sokszor láttalak már, de a gondolatod a semminél is kevesebbet jelentett. Semmi, semmi nem kötött össze minket,...más barátok, más érdeklődési kör, más élet, minden MÁS, ha csak Rád néztem, mindössze annyi jutott az eszembe, "milyen gyönyörű szeme van", de mivel a külsőség nálam vajmi keveset nyom a latban, gyorsan el is felejtettem, és a gondolatod ismét kevesebbet ért mindennél. Egyszóval semmit. De hiába, a sors nem elégedett meg ennyivel. Sajnos úgy intézte, hogy jelen legyek, amikor kiderül, milyen szép vagy belülről is. Ez már sokkal többet jelentett; kedves, udvarias, vicces és kortársaival szemben egyáltalán nem éretlen. De erre csak az a nagyon pórias gondolatom támadt: "Nagyszerű ember....sose kellenék neki." Így hát, kiirtottam az agyamból a gondolatodat. Elfelejtettelek újra, és nagyon boldog voltam, hogy sikerült, hiszen, a szerelem egy húszkilós, hatalmas, virágokkal átszőtt kőszikla, amit csak úgy hirtelen a védtelen és gyanútlanul dobogó szívedre ejtenek. Nem voltam abban a helyzetben, hogy cipelni tudjam. Egyszerűen nem és nem, nem akartam, hogy megtörténjen. Nem akartam függni tőled, a gondolatodtól, egyáltalán, egy másvalakinek a személyétől. Hiszen önmagunkkal megbirkózni is nehéz, így hát önmagamtól akartam függeni. Semmi más nem kell hozzá, hogy boldog legyek-és mégis. A sors ismét hagyott engem a szakadék szélén egyensúlyozni, néha meg-meglökött. A legnagyobb lökés akkor ért, mikor beszélgettem veled.Meséltél magadról,életedről,terveidről tudat alatt szurkoltam Neked. Nagyon dühös lettem magamra, amikor ezt felfedeztem.
Amikor megláttalak úgy éreztem megállt a Föld. Mindent olyan csodásnak láttam és elvakultam a boldogságban. Te megszerettél engem és én is téged...
Boldog voltam melletted,mert te végre igazán szerettél. Talán még soha nem éreztem ilyet,s emiatt nem akartam belátni, hogy ez nem fog menni...De végül bekellett látnom... :/
Bekellett látnom, mert nagyon meg kedveltelek és mert tudom, hogy mellettem nem lenne jó neked.
És talán azért is mert ez az egész nekem most nem menne...
Hidd el te nem tehetsz semmiről! Bár mi már nem találkozunk többé, mert neked felejtened kell, egy dolgot kérek. Ne változz meg! Maradj meg ez a fantasztikus ember aki eddig voltál és hidd el rádmosolyog a szerencse! És a múltad már csak egy régi emlék lesz amit mosolyogva felteszel a padlásra egy fekete dobozban.
Sajnálom, hogy ezt tettem, de szeretlek és ezért elkellett téged engednem. Azért, hogy egy nap valóban boldog lehess egy lánnyal, egy olyannal aki megbecsül téged.
Lehet, hogy most utálsz de egy nap remélem ráfogsz jönni, hogy jól döntöttem, és talán a múltat feledve egyszer igaz barátok lehetünk...
De ha neked ez nem megy azt is megértem. És bár nehezen írom le de akkor -Szia!
